Az iskola piros volt. Így a nyolcadik emeleti lakásomból szemlélve semmi rendkívülit nem mutatott. Hátul az udvaron néhány fa, a fű közül még itt-ott kilátszott a salak, egy-két járdakő. A levegőben varjak és a nagyváros távoli zaja. Hétvége lévén, mint minden rendes intézmény, az iskola is zárva volt. A közeli házakban az emberek biztonsághoz szokott életüket élték, az asszonyok főztek, a férfiak sörrel táplálták unalmukat, a gyerek is volt valahol.

Aztán valamelyik utcából előkerült egy gyerek. Hátizsákkal érkezett, úgy tíz éves körüli lehetett. Megállt az iskola bejárata előtt, gyakorlottan várakozott. Aztán a második, a harmadik is. A csendet fölülírta a zsongás. Fiúk, lányok, kicsik, nagyobbak között egy pirospozsgás, jóízűen nevető. Mint mágnes körül az apró vas, simult köré a sok gyerek. Tanáruk, Tóni bá' olyan volt, mint egy nyári Mikulás. Méretes hátizsákjába másnak is pakolt. Még egy kis várakozás, és a vidám csapat eltűnt a házak takarásában.

Szombat délelőtt volt, és mint máskor is, a Pilis már várta őket.